Nem tudom ti hogy vagytok vele, de engem egy-egy könyvből vett idézet - még ha nem is olvastam az adott könyvet -, mosolyra tud fakasztani. Nem tudom miről szól a mű, se azt, hogy mely szereplők között történik az elbeszélés, vagy a szituáció, de ugyanúgy élvezhető. Szeretnék egy kis boldogság hormonnal megajándékozni benneteket, mégha nem is szorultok rá. Mindenki tudja milyen jó elfelejteni a gondokat és egyet nevetni. :D (A elképzelt hatás nem garantált, így reklamációkat nem fogadunk el.)

 Szerintem mindenki ismer olyan embert, aki nemigen akar beilleszkedni a társadalomba, keveset mozdul ki otthonról, nem igen szeret emberek közelében lenni és még nehezen is megy az ismerkedés. Ha eddig nem találkoztatok volna ilyen emberrel, akkor itt vagyok én. Én tényleg dolgozom rajta, hogy kimozduljak, ismerkedjek. De nem megy. Annyi bunkó emberrel találkoztam már, és a buszmegállóban is csak ilyen hülye picsákat látok, ráadásul szemtanúja voltam 2 olyan esetnek is, ahol egy kedves emberből, talán még a barátomnak is nevezhetném egy pont ilyen lány lett. De most teljesen eltértünk a témától. Ezzel azt akartam mondani, hogy ha ilyen emberekkel vagyok körülvéve, akkor minek ismerkedjek? A (volt) osztályomban 6-an voltunk lányok, mert sokan átmentek hatosztályos gimibe, így családias lett a hangulat, valamint mindenki szerette a másikat. (Ráadásul a fiúk sem voltak éppen azok a beképzelt típusuak.) Csak velük tartom a kapcsolatot, mert ők már eléggé ismernek. De ha most új kapcsolatokat akarnék kialakítani, nem menne. Nem vagyok karizmatikus, így hétszentség, hogy nem leszek politikus. Vagy főnök.  
 Ha valaki úgy gondolja, hogy én ezt így akartam, akkor  nagyot téved. Én nem akarom ezt. Azt akarom, hogy tudjak mások előtt beszélni, ne mindig azon filózzak, hogy látja-e a csúnya hegeket az arcomon. (Bár most már sokkal jobb a helyzet, mert észrevettem, hogyha lassanként elfogadom önmagam, a pattanásaim is kezdenek eltűnni.) Ilyenkor irigykedek olyan emberekre, akiknek milliónyi barátjuk van, szépek. De közben meg rájövök, hogy az nem én lennék. És szeretem magam ahogy vagyok. És legalább nem használnak ki a szépségem miatt. Majd valaki a belsőmért fog szeretni, nem a külsőmért. (Eléggé sablon szöveg, de ebbe reménykedem.) 

Ha valaki nem ismeri ezt az életformát, akkor rákérdez: akkor mégis mivel töltöd azt a sok szabadidőt, főleg nyáron? A válasz pedig: a macskáimmal játszok, könyvet olvasok (napom több mint felét erre szánom), netezek, néha-néha megpróbálok hegedülni, zenét hallgatok és sportolok (ez nálam lehet erdei túra, erőltetett séta, futás vagy biciklizés). De olykor pedig hiányzik a társaság. Példa erre az idei falunap amiről beszéltem. Egyáltalán nem volt kedvem kimenni, de hirtelen jött egy érzés, hogy én beszélgetni akarok az ottani barátaimmal. Összejöttünk a színpad előtt és órákon keresztül beszélgettünk. Egyáltalán nem zavart az embertömeg. Sőt, örültem neki. Amikor pedig mindenki a színpad köré gyűlt és mi is ott voltunk, nagyon jól éreztem magam. Talán amiatt lehetett, hogy tudtam Ő is ott van.

Ui: Tegnap nagyon nem ment a futás. 10 percig bírtam, abból is a fele gyaloglás lehetett. Most azt kérdezgetem magamtól, hogy a lustaság eredménye ez, vagy az erdei terep miatt? Mert sétálni is nehéz ott, nemhogy futni. De nagyon jó volt, és élveztem. Ma nem megyek, mert dögmeleg van, este pedig nem megyek erdőbe. Az ki van zárva. Akkor talán, ha jönne velem valaki... De senki sem olyan hülye, hogy nyáron edzen, csak én, mi...?

Mint láthatjátok, új kinézet került fel és ez nem azt jelenti, hogy megjavult a laptopom, csak azt, hogy az emeleti gépre is letöltöttem a Photoshopot, mert már nem bírtam magammal. 
 Had meséljem el a tegnap történéseit nagyvonalakban. Lehet unalmas lesz, de akkor lehet nyomni X-et. Úgyse tudom meg, nyugalom. :D 
Vasárnap délután volt. Esik eső, fúj a szél... Khm. Szóval volt egy kisebb esőzés, de miután véget ért, felkaptam a fejem és kimentem biciklizni. csak úgy. De nem bírtam feltekerni egy meredek dombra, így félúton meg kellett állnom. Majd visszafordultam és fénysebességgel száguldottam lefelé. Istenem de felszabadító érzés volt. Majd aztán elfordultam a temető irányába, de rájöttem, hogy arra is domb van, ezért inkább hazamentem. Na de, az iskola előtt szembejött velem egy kisebb gyerekcsapat és majdnem beléjükrohantam, miközben jöttek ki a kapun Alex testvére meg annak a barátai. Istenem az öccse úgy hasonlít rá, hogy majdnem összetévesztettem őket. Senki ne tudja meg azt a halálfélelmet. Két lehetőség előtt álltam: A) vagy az útra figyelek és kikerülöm a gyerekeket. B) tovább bámulom a testvérét, akiről még mindig azt gondoltam hogy Alex és nekirohanok a gyerekeknek. Valahogy sikerült a kettőt összehozni, mert se nem ütöttem el senkit és se nem bámultam a gyereket, csak annyira, hogy lássam nem ő. Szóval eldöntöttem, hogy a bicikli nem az én műfajom és inkább átállok a futásra. Már ma elkezdem szerintem. 

Ha egy hétig nem jelentkezem, akkor valószínűleg elhaláloztam végkimerülésben.

Első pont: Nyaralás. Nem akarom bő, összetett mondatokban magyarázni, mert nem akarom ezzel sem magamat, sem másokat fárasztani. Nem mondom, hogy nem volt jó, de nem is volt életem csúcspontja. Egyedül a hotel volt kifogástalan. Vagy nem, mert utolsó nap játszani akartunk a játékteremben de csak elnyelte a pénzünket... ******** játékgép... Azzal elrontotta már az egész napomat, mert ha valamit nem sikerül, akkor ideges leszek, török, zúzok és mindenkinek leordítom a fejét. Ezért az első emeletről, hogy kienngedjek némi feszültséget, felrohantam a 3.-ra. Miből állt a nyaralás? Ittunk, ettünk, olvastunk, fürödtünk, vb-t néztünk és nagggyon sokat lustálkodtunk. Jah, és rájöttem hogy sudoku-mániában szenvedek. Egész idő alatt sudokut fejtettem. A másik, hogy a szállodában volt egy iszonyú helyes pincér. Már csak azt remélem, hogy nem vette észre, hogy őt bámulom... De végülis mindegy, nem? Több mint 400 km-re van tőlem.
Második pont: Falunap. Jaj, de vártam már. Úgy vártam, mint nyolcadikos az év elejét. Nem szeretem a falunapokat. Nem szeretem a tömeget. És nem értem miért a mi házunk mellett-előtt kell tartani?! De az idei falunap más volt.  Igen, és itt jön képbe egy bizonyos fiúcska és remélem, hogy ez a bizonyos fiúcska nem olvassa a blogomat, de miért is olvasná? Na, vágjunk a lecsóba. (Fúj, anyám megint lecsót készített...) Rávettem magam, és a barátaimmal - nevezzük őket K-nak és E-nek - kimentünk kb. négykor. És ott voltunk majdnem éjfélig. Nem hiszed el? Én se hiszem el. Csak ültünk a sörpadokon és beszélgettünk, nevettünk és ütemre ráztuk a fejünket. Mindenki az Irigy Hónaljmirigyet várta, de hiába. Eltelt negyed óra... Fél óra... Háromnegyed óra.... Ééés végre valahára 10 órakor megérkeztek a színpadra. Engem egyáltalán nem zavart a sok várakozás, ugyanis ellepte a gondolataimat az a bizonyos legény. Igen, és ez a legény 18 éves. Én meg 15. Mindenki érti a szomorúságomat? De nem egy tetovált, rockos, beképzelt selyemfiút kell ideképzelni. Hanem egy kedves, általában szótlan, MAGAS (ez fontos!) és iszonyatosan aranyos fiút. Egy busszal megyünk mindig a városba és ilyenkor olyan fejet vág, mint akinek megölték apját-anyját, holott tudtommal nem árva. És vannak állatai. És ilyenkor eszetekbe ötlik a kérdés: Ez csak álca. Nem is ismered. Honnan tudnád hogy olyan ártatlan? Hát onnan, hogy K-nak az anyja is sokszor beszélget vele, valamint az apjához is jár szakmai tanácsokért, ugyanis asztalos (lesz) és K. nővérével szokott beszélgetni. Beszélgetni... És a nővére szerelmes belé... De még semmi nem történt köztük... Miért nem születtem 3 évvel korábban az úristenit.. És mikor elkezdődött az IHM műsora akkor is hátra pillantgattam, hogy ott áll-e még. És Alexnek hívják. (Alex név jelentése istenek császára. Ő tényleg egy isten. Császár. Király. Felőlem lehetne Anglia királynője, akkor is fájdalmasan jóképű lenne.)

Bekövetkezett a lehetetlen. A blog úrnőjének megtetszett egy nagykorú fiú. Ez tragédia. Ráadásul nem meri bejelölni facebookon. Újabb tragédia.

 A hét sem kezdődhetettt jobban, mint egy hét órai keléssel, nyolc órás busszal befelé a városba, majd bőrig ázva beesni a zeneiskolába hulla fáradtan. Ezután következett a 3 órás próba (5-10 perces szünetekkel), ebéd, utána újra egy másfél óra próba, majd hajókázás a Balatonon. De annyi élvezet volt a napban, hogy a tízóraira kapott meggyel teli tálba hajszálakat raktak, majd megspékeltél szódavízzel, aminek természetesen a tanúja voltam. Ugyanúgy mint annak, amint az egyik tanár belekóstól a szódavízes, hajasmeggybe.
 Ezután következett a hidegzuhany: hazaértem 7 órakor, korgó nyomorral és minden bajom volt. Nem tagadom, túlreagáltam a dolgot. De ez előfordul, nem? Éppen bekapcsolom szerény laptopomat.
Mit látok a képernyőn? Semmit.
Mit hallok? Iszonyat idegesítő csippegést.
Mi az első reakcióm? Ez meg mi a jó büdös franc?
Mi a második reakcióm? ANYA.
Harmadik reakció? Mikor veszünk új laptopot?
Negyedik reakció? Irány az emeleti gép.
Szerintem elég hamar túltettem rajta. Bár elég szarul érzem magam, mert nagyon szerettem az én kis gépemet. Vagy 2-3 éve megvan már, és eddig alig-alig történt vele valami. Most szedjük össze a papírjait, és elakarjuk vinni valami számítógépzseninek hátha kezd vele valamit. Aztán lesz ami lesz. Megmondom őszintén, az jobban fájt volna ha a könyveimből tűntek volna el a betűk. Annyi szerencsém van, hogy még az őskorból fennmaradt számítógépem él. 
 Pedig annyira elakartam vinni a laptopomat a nyaralásra... De ha már azt nem vihetem, viszek helyette 8 könyvet. Egyenlőek az értékek, nem?

Ui: A blogomat semmiképp nem akarom feladni emiatt, maximum jó sokáig nem lesz új kinézet. De az meg másodlagos.